Vízkereszt ünneplése keletről terjedt el. A hagyomány szerint Gáspár, Menyhért és Boldizsár személyében a pogány világ meghódol a várva várt király előtt. Legendájukból népszokás is alakult: a 40-es években megszűnt három király-járás. A játékosok házról házra vitték a mozgatható csillagot, amely az Üdvözítőhöz vezető utat mutatta.

Erre az időszakra csak egyetlen jelentősebb egyházi ünnep esik, a karácsony utáni 40. napon, február 2-án Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Jeruzsálemben már a IV. században ünnepelték Mária tisztulását, s a kisded Jézus templomi bemutatását, s úgy tartották, hogy ekkor Jézust, elsőszülöttsége miatt, Mária isteni szolgáltra ajánlotta fel.

A katolikus egyház gyertyát szentel ezen a napon. A gyertya eredetileg méhviaszból készült, s már a kereszténység előtt mágikus erőt tulajdonítottak "a méhek munkássága által" nyert különleges anyagnak. Az egyház is azt kívánja, hogy "Isten nevének segítségül hívása után a gyertya a test és a lélek üdvére váljék akár a földön, akár a vizeken". Használták is eleink a szentelt gyertyát még a vízbe fúlt ember megkeresésére is. Ha nem találták a vízbe fúlt tetemét, kenyérbe gyertyát szúrtak, meggyújtották, és így vízre bocsátva az ott állt meg, ahol a vízbe fúlt embert keresni kellett. De szentelt gyertyát gyújtottak akkor is, ha haldokló volt a háznál.

Február 3-án, Balázs napján is kötelező volt a diákoknak templomba menni. A balázsolás ma is élő szertartás. A pap két összekötött égő gyertyát tart a balázsolandó nyakához, s kéri Istent, hogy Szent Balázs püspök esedezésére óvja meg az illetőt a torokbajtól.

Az egyház évszázadokig üldözte a farsangi pogány szokásokat, de később átengedte ezt az időszakot a vidámságnak, egészséges életörömnek, szórakozásnak, s az Evangéliumban található kánai menyegzőhöz hasonlították a farsangi mulatságokat. Ezzel is magyarázható, hogy a lakodalmak többségét annakidején farsang idején tartották.

A farsanghoz fűződő népszokások számtalan nép különböző rítusainak emlékét őrzik. Farsangi időben van a busójárás, sok helyen a pártában maradt lányokkal tuskót húzatnak, a fiatalok kakast ütnek. A kakasütés véres-kegyetlen szokásának - a kakas fejét egyszerűen letépték vagy leütötték - párhuzamai megtalálhatók Dél-Amerikában is; mi a németektől vettük át, hozzájuk a görögök közvetítették, s feltehetően ott alakult ki, ahol a tyúkot háziasították: mintegy 5000 éve Délkelet-Ázsiában.

A farsang azonban főként a fonók, bálok, táncmulatságok időszaka. Napjainkig gyakoriak a maskarás, jelmezes bálok. Valamikor a tánciskola is farsangi időben volt, a próbabál, a tanfolyam résztvevőinek vizsgabálja farsang végére esett. A két világháború között külön báloztak nálunk az iparosok, a gazdák. A hamvazó szerdára virradó éjszaka pl. Csépán a cigányok is bált rendeztek, és éjfélkor ékes gyászbeszéd után jelképesen eltemették a nagybőgőt.

A farsang középső hónapja február, de előfordul, hogy már február 7-én vége a farsangnak. A február szó latin eredetű, amely a "tisztulás hónapja" jelentésű szerkezetből rövidült. A régi magyar népnyelvben Boldogasszony havának is mondták. A latin és a magyar megnevezés rejtett párhuzama arra utal, hogy a magyarok már a kereszténység felvétele előtt tisztelték a vizek királynőjét. A vízre utal Szűz Mária ruhájában a kék szín. A "Boldogasszony" összetett szónak eredeti jelentése "jólelkű úrnő", s mindkét tagja szkíta-alán örökség.

Közös elem a régi rómaiak és a Kaukázus környéki oszétok kultikus szokásaiban, hogy mindkét nép ebben az időszakban emlékezett meg halottairól. Az oszétok komahcen-nek nevezik ezt az időszakot, és ez a szó megfelelhet a magyar komázásnak: még a messzire szakadt rokonok is meglátogatták egymást, hogy közösen emlékezzenek a nagycsalád közös halottaira. A fonók, bálok, farsangi felvonulások álarcai, maskarái, maszkái a halottakra való emlékezéssel függenek össze. A maszkba öltözött játékosok az ősök mitikus képviselői, s részben a gonosz, rontó szellemek elriasztására, megtévesztésére szolgáltak, részben a termékenységet biztosították.

Az ókori ember nem azon mesterkedett, hogyan szabaduljon meg a nem kívánt terhességtől, hanem hogy szaporodjon. A fiatalok beavatását a szexuális életbe és a termékenység elősegítését szolgálta az egykor Európa-szerte elterjedt fallosz kultusz, amelynek során a felvonuló férfiak rendszerint óriási hímvesszőt kötöttek a megfelelő helyre. Még a keresztény - polgári erkölcs is megengedte, hogy farsangi időben házasságtörő asszonyok kerítőnők, örömlányok, örömházak történeteiről írt dramatikus játékokat adjanak elő, amint ezt a XVI. században tevékenykedő Hans Sachs farsangi játékai mutatják.

Feltűnő azonban, hogy a farsanggal kapcsolatos szavaink között alig található ősi magyar szó. A farsang bajor-osztrák eredetű, a farsangkor legáltalánosabban fogyasztott fánk szót az erdélyi szászok nyelvéből kölcsönöztük, ennek palóc megfelelőjét, a nálunk is gyakrabban használt pampuskát a szlovák nyelvből. A bál szavunk francia-német eredetű. Eredeti jelentése valamiként a szexualitással volt kapcsolatban, a benyomott közepű fánk pedig alakjával sugalmazta ugyanezt. A karnevál szót az olasz nyelven is olvasó Csokonai ismertette meg velünk, hiszen komikus eposzának főhősét Carnevalnak nevezte.

A karnevál szót ezért a nyelvészek olasz eredetűnek vélik, és többféle magyarázata is létezik; a legismertebb szerint a karnevál jelentése "Hús(étel), Isten veled!" Csakhogy a karnevál szokása Velencéből terjedt el ugyan, de venét lakói már a Kr. e. IV-I. századból nyelvemlékeket hagytak ránk. Hihetőbb magyarázat ezért, hogy a karnevál szó jelentése "a napisten újból jön", és eredetileg a tavaszi napfordulót ünnepelték meg a jelmezes felvonulással és az azt követő bállal.

Sok bajt megelőzhetünk, ha a farsangi evés-ivás, bálozás, bolondozás közben azt is szem előtt tartjuk, amit a népi bölcsesség a farsang szóval megfogalmazott: "Minden farsangnak van böjtje".